Itt az a szokás, ha valakinek lejár az ösztöndíja, annak rendeznek egy búcsúbulit egy étteremben.
Most pénteken az egyik brazil barátnőm, Ana bulija volt. Augusztusban
érkezett és most februárban utazik vissza. Kapott egy tanársegédi állást is az
egyetemen, ami biztos állás, mert soha nem rúgják ki. Ő meg még tanítani is
szeret, úgyhogy már nagyon várja.
A Dona Isabel nevű étteremben voltunk. Nem messze van attól
a lakástól, ahová költözni fogok. A lakótársaimmal mentem kocsival. A hely nem
volt túl nagy, de elég népszerű, mert folyamatosan jöttek vendégek.
Már a hét elején lefoglalták és a kétfogásos menüt kérték,
ami 15 euróba került, italfogyasztással. Az egyfogásos 12 euró. Nekem kicsit
drága volt.
Az előétel szokás szerint olajbogyó, kenyér, valami rántott
zöldségszerű. Aztán kaptunk karalábélevest. Itt elég fura nekem, hogy
mindenkinek a pincér tesz szigorúan egy merőkanál levest. Az első főfogás
rántott polip volt és olyan rizses szószos cucc, amiben kagyló és garnélarák
volt. A rántott polip nagyon finom volt, de a másik is ízlett. A második fogás
sült krumplival és rizzsel volt grillezett marhahús. Én ne vagyok nagy
rajongója a marhahúsnak, de nagyon éhes voltam, mert előtte elmentem úszni. Kaptunk
vörös és zöld bort is. Én a vöröset ittam, mert a zöldbor nekem túl erős. Olyasmi
mint a pezsgő, de nem édes és elég savas. Lehetett desszertet is kérni. Én
nagyon finomat kértem, almás-kekszes tortaszelet volt. Már nem emlékszem a
nevére, de kinyomozom a receptet.
 |
| Bőségtál |
 |
| Ana és én |
Utána elmentünk buliba, ahol kipróbáltam a Caipirinhat és a
Caipirosca innivalót is. Az első cukornádpálinkából készül, a második vodkából.
Elég ütősek. Tele van cukorral és hamar az ember fejébe száll.
Ott voltak a couchsurfing vacsoáról az emberek, brazil zene
volt. Tanítottak nekem brazil táncot, sambát. Olyan jó, hogy nekik a vérünkben
van ez. Én nem táncolok rosszul, de mellettük Kispista voltam… Hiába, a brazil
életérzés.
Csomó sráccal taáncoltam, persze egyik sem tetszett igazán,
de jól éreztem magam. Bár nem rajongok a brazil zenéért.
Majdnem elvesztettem a pénztárcámat, valószínű kiesett a
táskámból, mikor székre raktam (legalábbis remlem nem ellopni akarták) és mikor
észrevettem, a táncos srácok segítettek megkeresni. Állítólag a földön volt és nem hiányzott belőle semmi.
Még szerencse, a fél életem benne volt. Veszteségként könyvelhetek el sajnos
egy szemceruzát és a kedvenc vörös rúzsomat. De ezeket könnyen tudom pótolni. A
bankkártyát már elég nehéz lett volna.
Elvesztettem az utolsó hajgumimat is.
Ami érdekes és furi volt nekem, hogy az egyik lány nagyon
berúgott és a hely előtt ült és hányt. Kimentem és megkérdeztem, hogy miért nem
viszik haza. Mert hogy hányt és nem adtak zacskót. Picit mérges lettem, mert ő
az egyik legjobb barátnőm és tudom, hogy milye rossz kiszolgáltatva lenni. Átmentem
az út másik oldalára egy első bárba. A biztonsági őrnek mondtam, hogy csak a
pulttól szeretnék kérni valamit, mert a barátnőm
rosszul van, kedves volt és beengedett belépőjegy fizetés nélkül. A pultos
adott egy zacskót, kedvesen mosolyogtam és visszamentem a többiekhez. A lány 2
percen belül a taxiban ült, a lakótársai hazamentek vele. Nem tudom, ha nem
megyek ki, akkor még meddig szenved ott szegény.
U.I.: Mindenkivel megesik néha, hogy kicsit többet iszik a
kelleténél, lehet az valami lelki bánat vagy más miatt. A lényeg, hogy mindig
legyen egy valaki, aki józanul tud gondolkozni és okosan cselekedni. Most én
voltam az. De engem is kísértek már haza. Igaz nem itt, hanem még otthon. Sosem
felejtem el a mazsolát. J